2014. október 12., vasárnap

1.rész ~ A szokásos...

Reggel 06:09-kor még mindig a zsúfolt főutcán szlalomoztam az emberek között, hogy ne késsek 15 percnél többet, ami lehetetlenné vált, ahogy megláttam a kedvenc pékségemet. A lábaim saját akaratuk szerint arra vezettek, és az agyam nem is tiltakozott. Az ajtó feletti csengettyű a szokásos módon üdvözölte a vendéket. Ide minden reggel betérek, néha korábban, vagy éppen később mint most is. Ilyenkor Anna mindig előre vesz, így nem szoktam sokat időzni.
-Jó reggelt! Megint késésben vagy? - mosolygott elnézően az idős hölgy, ahogy ez általában lenni szokott.
- Önnek is! Igen, most elaludtam - ráztam a fejem, majd megfogtam az előre kikészített zacskómat, és már haladtam is tovább. London utcái két szisztémát követnek: szinte kihalt, nyugodt, és tökéletes egy kis egyedüllétre, vagy mint a mai napon is látszik, élettel teli, energikus és nagyon hangos. Tudod milyen, ha valaki hirtelen beleordít a füledbe, nem? Na, azt képzeletben erősítsd fel 100-szor, egy időben. Az emberek telefonálnak, nevetnek, kiabálnak, taxisok őrült módjára nyomják a dudát, a buszok pedig hangos fékcsikorgással állnak meg a vizes aszfalton. Októberben már szinte mindennapos egy kiadós eső, ami elmossa az előző nap nyomait, és tiszta lappal kezd a város.
06:17 perckor toppantam be. Hannah, a recepciós, és egyben jó barátnőm, nevetve konstatálta zilált kinézetemet és kipirosodott arcomat. A pékségből származó zacskóból kivettem egy capucchinot, és egy barackos süteményt, azt pedig letettem Hannah elé, ő pedig egy biccentéssel reagált  a napi  "meglepetésre". Hannah Solver, egy 28 éves, lélekben gyermek nő. Állig érő rézvörös haja még jobban kihangsúlyozza élénkzöld szemét, és különleges arckarakterét. A kezdetek kezdete óta együtt dolgozunk, ő volt az első jelentkező az állásra, és nem is tervezem kiadni ezt a posztot másnak.
Beszaladtam a mosdóba, rendbe tettem a hajam és a sminkem, majd úgy léptem ki, mint aki nem futott magassarkúban három emeletet. Említettem már, hogy elromlott a lift?
-Áh Ms.Trumble! Akkor kezdhetünk? - mosolygott szelíden Scott Burner, az egyik betegem.
-Ezt önnek hoztam! - nyújtott át egy fehér rózsát.
 Amikor elsőnek beszélgettünk, kérdezz - feleleket "játszottunk", így elkerültük a kínos szituációt, és miközben megtudtam róla amit szerettem volna, és elemezni tudtam a reakcióit, én is elárultam magamról néhány jelenlégtelen dolgot, így kitudódott a kedvenc virágom, amit minden héten három alkalommal kapok.
Scott már a negyedik X-et tapossa, és ez meg is látszik rajta, főleg a szenvedélybetegségi nyomai közreműködésével. Szerencsejáték- és alkohol függő volt, valamint az illegális narkotikumokat sem vetette meg. Már körülbelül négy hónapja minden hétfő és szerdai napomat ő kezdi, a péntekeket pedig zárja.
-Köszönöm, de már megbeszéltük, hogy jegeljük ezt! Jöjjön Mr.Burner! - viszonoztam a gesztusát, majd beléptünk az irodába.
-Tudom, de nem bírtam ellenállni! - Scott szokásához híven a bal oldali fotelben helyezkedett el, én pedig vele szemben, a jobb oldalon ültem le, de előtte kivettem a szekrényből az aktáját.
- És, hogy van mostanság? Nem érez késztetést bizonyos dolgokra? - kérdeztem kedvesen.
- Hogy őszinte legyek, az Oreo és a Nutella mindig megbolondít, de mivel magas a cukrom, így eddig hősiesen helytálltam. Tudja, maga ma nagyon csinos. Na nem mintha máskor nem lenne az, de ez a felső kiemeli a csodás alakját! - csillant fel a szeme. Scott egy érdekes ember, az emberek néha "gyogyósnak" nézhetik, de ezt csak a gyász teszi. Nemrég hunyt el a felesége, méghozzá Mr.Burner életvitele miatt, pontosabban a rengeteg adósság miatt vetett véget az életének, és Scott emiatt akar leszokni, és nagyon jól halad, legalábbis eddig.
Az ilyen bókokat megköszönöm, de mást nem reagálok rá, nehogy félreértse a gesztusaimat.
-Köszönöm, de komolyra fordítva a szót, valóban nincs semmi gond? A kezelésekre és a rehabilitációra rendesen bejár?
-Természetesen! És a gyógyszereket is mindennap szedem, bár nem szívesen, de ha maga szerint hatnak, akkor nem kérdőjelezem meg! - bólogatott hevesen.
Tudtam, hogy igazat mondd. Semmilyen testi jelét nem láttam annak, hogy eltorzította volna az igazságot.
-Nagyon helyes! Pár hónap, és már a kórházba is elég félévente bekukkantani. Említette, hogy nemsokára eljön a felesége, Emily születésnapja. Hogy viseli? Milyen érzéseket vált ki önből?
-Hát...Nem is tudom. Mióta megismertem önt, nem gondolok olyan sokat Emi-re. Mintha maga egy új élet kapuját nyitotta volna meg! Mikor magát meglátom, Emily kimegy a fejemből, és csak az ön gyönyörű arca lebeg előttem, ami egy csodálatos érzést indít el bennem!- egyre lelkesebb lett, amit ideje volt leállítanom.
-Mr.Burner! Figyeljen ide! A "kaput" nem én nyitottam meg, én egyszerűen segítek átmenni rajta. Most azt hiszi el tudja felejteni, de higgyen nekem, ez idővel megváltozik. Talán talál valakit a helyére, de az is lehet hogy nem. Ez önön múlik, és persze azon, hogy milyen eredményt ér el a vizsgálatokon, ezért kérem öntől, hogy ezt vegye nagyon komolyan! Én megértem, hogy kompenzálni próbálja a felesége hiányát, de ezt ne az első szembe jövő nővel tegye! Még korai, várjon egy kicsit! Aztán gondolja végig mit szeretne, és a legfontosabb: ne csak nézzen, hanem lásson is, rendben? - próbáltam érthetően, de mégis gyengéden előadni a monológomat, mert ugyan javul az állapota, még mindig gyenge lábakon áll az elméje tisztasága, bármikor elborulhat.
Csak bólintani volt ideje, ugyanis Hannah három erőteljes kopogás után közölte, hogy lejárt az egy óra, és hogy megérkezett a következő érintett személy.
* ~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
-Akkor szerdán találkozunk Ms.Trumble! - mondta elszontyolodva Scott, majd két arcra puszival elbúcsúzott, bár elég sokszor hátra-hátra pillantott a válla felett.
-Szia Ro! - üdvözölt Niall.
- Chao Niall!! - vigyorogtam a szőkére, majd amint ő is elnevette magát, megöleltük egymást. Niall már öt hónapja jár hozzám, valamiért vele sokkal közvetlenebb a kapcsolatom, mint bármelyik más betegemmel.
- Hogy vagy mostanság? - kérdeztem illedelmesen, és intettem, hogy kövessen az irodába. Rutinosan foglalta el a kanapé bal oldalát.
- Van egy jó, és egy talán jó hírem.Melyikkel kezdjem? - harapdálta az ajkát, eközben kikerestem az ő aktáját, és belekukkantottam, hogy hol is hagytuk abba, ugyanis vele csak hétfőn és csütörtökön találkozunk, bár az első két hónapban minden nap járt. Ennek az volt az oka, hogy iszonyatosan elvesztette az önbizalmát, és az életkedvét egyaránt. A banda, amiben énekel, ki akar tenni, pontosabban a One Direction felett álló pénzes csókák. Természetesen, ez nem történt meg, de Niall-nek elég erős lökés volt, hogy elinduljon a lejtőn. Mostanra már, szerencsére, szinte teljesen elfelejtette azt az időszakot, és mindig bolondozik.
- Kezdjük a jóval - mosolyogtam biztatóan.
- A jó dolog az, hogy tudok rántott húst csinálni! Méghozzá még milyet! Egyszer mindenképpen meg kell kóstolnod! - nyalta végig a száját, amin nevetnem kellett.
- Ki nem hagynám! De kemény leszek, és kritizálni fogom! Na, és mi a talán jó hír?- kérdeztem biztatóan.
- Úgy legyen! Szóóval...ugye van a(z) 1D, amiben éneklek, és az egyik csapattársunknak, név szerint Zayn Malik-nak, hogy is mondjam..elég zűrös ügyei voltak mostanában, és Paul mindenképpen azt szeretné, ha eljönne hozzád párszor. Mondjuk úgy minden nap...két órát- nézett felém félve.
- Mennyire komoly a dolog?
- Nagyon. Pia és nők minden mennyiségben, és szerintem vannak drogos ügyei is. A koncerteket még úgy ahogy, de végigcsinálja, de félek, hogy ez már nem sokáig marad így. Szótlan, már néha köszönni se köszön -jól látszott Niall-en, hogy nagyon megviselte a dolog. Ezt mondjuk meg is értem, több mint négy éve szinte testvérek lettek.
Odasétáltam az asztalomhoz, majd egy tollal, és a határidőnaplómmal indultam vissza.
- Rendben. Ha átteszek pár időpontot... - nézegettem a kis könyvecskét.
- Szóval menni fog? - csillant fel Niall szeme.
- Igen, viszont csak a jövő héttől. Esetleg holnap eljöhet elsőnek, viszont utána csak hétfőn tudom fogadni. Otthon pedig megcsinálom a beosztást, rendben? - mosolyogtam rá. Nem szerettem volna csalódást okozni, és ha tényleg olyan nagy a baj, segíteni szerettem volna.
- Úristen, köszönöm Ro! - ölelt meg hirtelen, amit nevetve viszonoztam.
- Nem haragszol, ha most..? - mutatta fel a telefonját, én válaszul csak megráztam a fejem.
Zayn Malik szemszöge
A sötétkék, szinte fekete plafont bálutam. Lusta voltam megmozdulni, pedig már biztos elkezdődött a próba. Na, nem mintha annyira érdekelt volna. Tele van a tököm azzal, hogy megmondják mit csináljak.
Drink
Erőt véve magamon, felültem, de rögtön meg is bántam, ahogy egy éles fájdalom hasított a halántékomba. Ugyan mostanság már kezdem megszokni ezt az érzést, még mindig kellemetlen. Kivettem két fájdalomcsillapítót, és víz nélkül felhajtottam őket.
Nem sok mindenre emlékszem a tegnap estéről. Buliztam, ittam, aztán egy csajjal hazajöttem. Hirtelen hátranéztem, majd megnyugodtam, hogy senki nincs rajtam kívül az ágyamban. Azonban az ágy lábánál hagyott szakadt neccharisnya alátámasztotta az elméletemet az estével kapcsolatban.
A hirtelen telefoncsörgés úgy hatott sajgó fejemre, mintha ütvefúróval estek volna neki. A reggeli kómaságomnak hála, minimum egy percbe telt amíg megtaláltam a telefont, persze addig nem hagyta abba a kínzásomat.
- Mi van? - morogtam bele kedvesen, meg sem nézve ki hívott.
- Neked is jó reggelt, Zayn. Csak azért hívlak, hogy húsz perc és ott vagyok, addig légy szíves küldd el aki, vagy akik ott vannak - darálta semleges hangon Paul.
- Remek - és kinyomtam. Nem voltam csevegős hangulatomban, és semmi kedvem nem volt a menedzserhez, főleg nem másnaposan.

Ro aznapi viselete:
Plusz egy kabátot azért képzeljetek oda..:D

2 megjegyzés: